Kedves Blogolvasóim! A téma amit most fogok fejtegetni nem épp mondható vidámnak, de nagyon kikívánkozik belőlem így hát kiadom... A héten teljesen véletlenül megnéztem 2 olyan filmet is aminek nagyon szomorú végkimenetele lett.

Az egyik az Édes november című romantikusnak induló film. Egy életvidám, boldog, önálló lányról szól, aki sok férfinak segít abban hogy megtalálják önmagukat az életben. Aztán egyszer csak beleszeret az egyik ilyen férfiba. Ez az illető egy munkamániás önző ember, de a lánnyal együtt töltött idő teljesen kifordítja ebből a sivár életből s élni kezd.... Aztán kiderül, hogy a lánynak mirigyrákja van és meg fog halni. A fiú rengeteg gyönyörű meglepetéssel készül a lánynak, kéri, hogy had maradjon vele, a lány azonban nem engedi ezt meg, elküldi a fiút. Nem akarja, hogy elesett, megtört, beteg emberként emlékezzen vissza rá... A másik film szintén arról szólt, hogy a főszereplő nő elveszíti élete párját egy balesetben... Amikor ilyen filmet nézek nagyon rossz érzés fog el. Az élet legtermészetesebb dolga a halál. Mindenkinek szembe kell ezzel néznie, hisz mindannyiunkat utoléri...előbb vagy utóbb. Ennek ellenére az emberek csak nagyon kis hányada tud szembenézni vele, sokan inkább nem gondolnak rá. Csak akkor tudatosul bennünk, hogy velünk is megtörténhet ha életünk párja, szülőnk, barátunk, nagyszülőnk vagy valamely ismerősünk meghal. Érdekes, hogy éljük mindennapi életünket, találkozunk szeretteinkkel és eszünkbe sem jut hogy talán holnap már semmi sem lesz a régi. Persze nem is kell ilyenre gondolni, de miért ne lehetne tudatosan úgy élni, hogy minél többet elraktározzunk a másikból? Azt gondolom, hogy sokkal jobban kellene figyelnünk egymásra. Sokszor telik el úgy hétvége, hogy itthon vagyok és nem is beszélgetek a szüleimmel vagy tesómmal...vagy csak pár szót. Ez nincs jól... Meg kell becsülni minden egyes pillanatot, annál is inkább mert nem mindenkinek adatik meg a család... Fontos hogy ha egyszer oda kerülünk, hogy el kell engednünk valakit aki nagyon fontos a számunkra, ne kelljen bánkódnunk azon, hogy mennyi időt elpazaroltunk valami másra ahelyett, hogy odafigyelve éltünk volna. Becsüljük meg az ÉLETet!