"... a hős szerelmes távozik, most véget ér a színdarab..."


Amikor egy kapcsolatnak vége szakad az egyik félnek sem könnyű...feltéve ha igaz érzésekről beszélhetünk. Amikor két ember szereti egymást, kölcsönösen vonzanuk kell a törődést, az odaadást, az ŐSZINTESÉGET...
Normális esetben.
De ez sajnos sosincs így..vagy csak kevés esetben. Most én is saját bőrömön tapasztalhattam, hogy milyen érzés ha valaki a szemembe hazudik hosszú időn keresztül...
Adott a srác akit nagyon megszerettem...fontosabb volt nekem mint eddig bármelyik fiú az életemben. 5 hónapot voltunk együtt... sok nehézségen küzdöttük át magunkat. Voltak nagyon szép pillanatok, napok, hetek... Az utóbbi időben azonban megnőttek a problémák. Úgy éreztem bizonytalan vagyok, nem tudtam, hogy én lennék-e neki a megfelelő lány... Egyre gyakrabban kapott el az érzés, hogy nekem nem mellette lenne a helyem..hanem szabadon, egyedül, hogy még nem kellene lekötnöm magam... de ennek ellenére felvettem a harcot saját magammal. Hogy miért?? Nem sajnálatból...hanem szerettem és meg akartam neki adni mindent amit tőlem kaphat. De nem ment. Egyre gyakoribbak voltak a hangulatváltozásaim...
Sokan mondják... hmm nőőők... :S
Igen, nők. Nem hinném, hogy egyedül nekem vannak ilyen hangulatváltozásaim. Sokat tűnődtem, hogy vajon mi okozza ezeket....Meggyőződésem volt, hogy ez nem az ő hibája, csakis az enyém. Hogy velem van a baj, hisz ő próbál mindent megadni. Épp ezért esett nagyon nehezemre feladni a küzdelmet. Amikor szakítottam nagyon fájt. Még sohasem éreztem ilyet. Rengeteget sírtam... féltem, hogy meg fogom bánni hogy elengedtem valakit aki igazán szeretett...másrészt éreztem hogy újra független vagyok s ez erőt adott. A szakítás nem épp egy hétköznapinak mondható módon történt meg. Ő spicces...épp buliba készült...én józan semmi kedvem bulizni. Látja hogy baj van és faggat. Sétálunk hazafelé. Elmond mindent amit érez...ösztökél arra hogy én is mondjam el... A könnyeimtől és a gombóctól a torkomban szólni sem bírok... Ő tovább beszél... szeret...nem akar elveszíteni...tudja hogy hibázott...
Hazaértünk...mindketten tudjuk hogy vége. Fel akar jönni. Még egy utolsó estére. Én nem akarom. Feljön... Fent folytatja a lelki marcangolást. Kérem, hogy fejezze be...csak sírok. Folytatja. Aztán ő is sír és nevet és sír... Aztán folytatja... Ő elalszik. Én sírok tovább. Reggel fél 6 kor már talpon. Ő felkel 11-kor. Kéri, hogy még egyszer mondjam ki. Én csak suttogni és bólogatni bírok, a könnyek ismét előszöknek. Ő kér még 2 perc ölelést... még egy csókot... még egy ölelést... Kérem, hogy menjen el... Elmegy, és ígéri holnap jön a dolgaiért.
Miután kilépett még pár óra sírás... gondolatok össze-vissza. Jönnek barátok, ölelnek, szeretnek, nyugtatnak, bíztatnak.
Azt kívánom bárcsak lenne okom haragudni rá... bárcsak utálnám, hogy könnyebb legyen...
Beteljesült. Mint egy rossz jóslat...
Kiderült, hogy hazudott.
Na tessék, most már utálhatom.
S rájöttem, nem könnyebb, cseppet sem.

A róla felépített képet darabjaiban találom akármerre nézek. Nem értem hogy juthat idáig valaki... És a legrosszab
b az egészben, hogy még most is csak másban keresi a hibát...