Felejtés

Ez az a szó amit soha nem akarunk hallani, aztán mégis kimondjuk és néha bizony komolyan is gondoljuk. De mennyi idő alatt és miképp lehet feledni? Vagy lehet egyáltalán? Ez is egy az élet nagy kérdései közül. Nyilván sok ember fejtegette már ezt és mi magunk is bizonyára el-eltöprengtünk erről. Amikor egy barátunk/barátnőnk kerül olyan helyzetbe, hogy felejtenie kell, bizony nagyon nagy hanggal és bizonyossággal tudjuk támogatni. Bezzeg amikor a saját érzelmi életünket kellene helyre rakni semmi sem megy. Ez a felejtés dolog pedig a legrosszabb...mintha az ember fogát húznák. Ha szépen ér véget egy kapcsolat nehezen felejti el az ember a jó dolgokat. Szentül hittem, hogy ha csúnya véget ér egy románc akkor sokkal könnyebb túllépni rajta. Hát tévedtem. S akkor megfogalmazódott egy mondat:a szerelem erről szól: imádjuk egymás hibáit, aztán egy idő után gyűlöljük a másik erényeit...
S tényleg. Gondoljunk csak bele. Amíg boldogok vagyunk valakivel, megismerjük a másik jó és rossz tulajdonságait s azokkal együtt szeretjük egymást. Amikor azonban kilépünk a szingli létbe és egyedül üldögélünk a szobában a hatalmas ágy közepén, vagy épp egy buliban megismerünk egy újabb bájolgó egy éjszakás románcot kutató egyedet akkor mégiscsak előtör egy érzés: utáljuk amiért egyedül vagyunk- visszapörgetnénk az időt- csak egy pár percre, hogy ne tűnjünk olyan jelentéktelennek, magányosnak.
A feledés miért ilyen nehéz? Csak nekünk nőknek nehéz? Eddigi tapasztalatok alapján kijelenthetném , hogy mi nők sokkal nehezebben felejtünk mint férfi társaink. Míg mi akár évekig újra és újra átértelmezünk egy-egy kapcsolatot, addig a pasik már árkon-bokron túl járnak. És mikor ezeket a sorokat írom akaratlanul eszembe jut pár jó barátom akik hasonlóan viselkednek mint az átlag nők. Akkor lehet hogy nem is nem kérdése az egész? Fájdalmas kijelenteni és leírni, de azt hiszem tudom a választ. Talán tényleg nem attól függ a felejtés könnyedsége és ideje hogy nőkről beszélünk-e...sokkal inkább a kötődés mélységétől. Úgy gondolom, hogy aki igazán szeret valakit az nem lép túl egyik napról a másikra. De mégis mennyi az az idő amit ki kell várni? Barátnőim szerint az együtt töltött idő felét érdemes kivárni. Ha valaki korábban új kapcsolatot létesít az nem is szeretett igazán? Ezen azért érdemes elfilózni azt hiszem. Ki kinek mennyit és mit ér?! Nem ártana felébredni a rózsaszín álomból és két lábbal a földre lépni. Az biztos, hogy az az ember akit visszasírunk az nem érdemli meg egy könnycseppünket sem! S mi segíthet hogy könnyebb legyen? Barátok, munka, hobbi, akármi ami kikapcsol. Kényesztessük magunkat, csináljuk azt amihez csak kedvünk van, mert megérdemeljük a boldogságot. A feledéssel pedig ne foglalkozzunk és ami a legfontosabb: soha ne bánjunk meg semmit! :)

Tél???


Ez az az évszak amely ellen az egész szervezetem- fizikai és szellemi téren is tüntet... Az első fagypont közeli napon már fáj a torkom és fázom még 6 pulcsiban is. Ilyenkor legszívesebben téli álmot aludnék...vagy elrepülnék valahova -mondjuk egy napsütötte helyre, mindegy hova. :P
De mi váltja ki, hisz a tél szép is lehetne. Épp hazafelé utaztam a busszal amikor elámulva néztem a havas fákat, valami csodálatos látványt nyújtott. Hétvégén pedig kint voltam szaktársaimmal Bécsben- elbűvölt a város. Minden fel volt díszítve, igazi karácsonyi hangulatom lett tőle... De valahogy mégsem megy nekem ez a szeressük a telet dolog... Sok embernek a hógolyócsaták, a hóemberépítés, a szánkózás, a szeretet ünnepe, a meleg kandalló jut eszébe a télről... nekem sokkal inkább a hideg, az elmúlás, az egyedüllét, valaminek a vége... Lehet, hogy nem állok éppen pozitívan a dolgokhoz, de biztosan lelkesebb lennék, ha lenne valaki akivel melegedhetnék a hideg napokon... de sajna úgy látszik nem csak az eső fagy meg ebben a hidegben...

Szakmai gyakorlaton azt a feladatot kaptam, hogy megadott szereplőkkel és címmel írjak egy mesét a múzeumba látogató gyerekeknek. :D Hát ez lett belőle!

Szekrénymese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriási Csodaszekrény. Ezt a szekrényt nem véletlenül hívták így ugyanis benne rengeteg csoda rejlett. Felső polcán a gyönyörű Szerelmes Hercegnő élt mesebeli palotájában. A hercegnő minden nap elment sétálni varázskertjébe, ahol egyre csak arról ábrándozott, hogy megtalálja az igaz szerelem. Egy napsütéses délután amikor ugyancsak a kertjében álmodozott, egy törött szárnyú kismadárra lett figyelmes. A madárka szomorú hangjára a Hercegnő azon nyomban segítségére sietett. Miközben gyógyítgatta, elmesélte a kismadárnak, hogy mennyire szeretné már megtalálni élete szerelmét. A kismadár biztatóan szólt a Szerelmes hercegnőhöz: „Én bizony tudom, hogy él a Csodaszekrény legalsó fiókjában egy erős, kedves Herceg, aki nagyon magányos.” A Hercegnő azonban nem hitt a kismadár szavainak s tovább ábrándozott.

Mindeközben távol e csodálatos birodalomtól, a szekrény alsó fiókjában valóban éldegélt Birsképű Herceg nagy magányában. A Herceg egyedül lakott, hatalmas fiókjában csak egy-egy lyukas zokni volt a társasága. Álmodozott is egy gyönyörű Hercegnőről, akivel majd széppé varázsolhatják az ő szürke birodalmát. Mígnem egy nap egy színes kismadár repült be a Herceg fiókjába. A kismadár rászállott a Herceg vállára és vidáman énekelni kezdett: „Drága Hercegem! Álmod nem csak álom. Messze innen él egy csodaszép Hercegnő, aki csak arra vár, hogy megtalálja a nagy Szerelmet!” A Herceg nagyon megörült a kismadár szavainak, azonnal faggatni is kezdte. A kismadár elmesélte, hogy a Hercegnő nem csak meseszép, de nagyon jószívű is, hisz segített neki amikor eltört a szárnya. A Herceg már a kismadár elmondásából beleszeretett a Hercegnőbe s írt is neki nyomban egy levelet:

„Szerelmes Hercegnő! Hallottam, hogy gyönyörűségednek és jószívűségednek nincs párja e világon. Bárcsak leküzdhetném valahogyan a Csodaszekrény óriási polcait és feljuthatnék Hozzád, hogy ezt személyesen is elmondjam Neked!”

A kismadár csőrébe fogta a papírt, s vígan repült ki a fiókból egyenesen a Csodaszekrény legfelsőbb polcára. A Szerelmes Hercegnő teljesen elámult, hogy a kismadár szavai valóban igazak voltak és nagyon örült a Birsképű Herceg levelének. Nem tudta hogy küzdhetnék le a Csodaszekrény óriási polcait. Napokig gondolkodott, mígnem eszébe jutott, hogy kötni fog egy sálat ami leér egészen a Herceg fiókjáig. A Hercegnő azon nyomban megüzente ötletét a Birsképű Hercegnek és bizony neki is állt a munkának. A Herceg boldog volt a Hercegnő ötletétől, s bár tudta, hogy óriási útnak néz elébe, bátran vállalta a kihívást a Szerelmes Hercegnőért. A csodálatos Hercegnő éjjelt nappallá téve kötött, mígnem egy év elteltével elkészült a sál. A kismadár már vitte is a hírt a Hercegnek, aki azonnal útnak is indult. Birodalma legszélén találta meg a sál végét s mindjárt fel is kapaszkodott arra. A Birsképű Herceg egész nap mászott felfelé, mígnem elérte a szekrény középső polcát. Mivel nagyon hosszú és fáradalmas volt az útja, s már a nap is lenyugvóban volt, úgy gondolta megpihen egy kicsit. A középső polcon rengeteg érdekes dolgot látott. Színes pulcsik, pólók hevertek szerte szét, közöttük pár nyakkendő is kanyargott. A polcon egy lélek sem élt, s lehet, hogy épp ezért kissé félelmetesnek találta. A sötétben egy furcsa alakot látott közeledni. Néhány pillanattal később egyértelművé vált, hogy az alak nem más mint Naudia a nagy Boszorkány. A Herceg mit sem sejtve a Boszorkány természetéről, kedvesen köszönt neki. A Boszorkány azonban egyből ráförmedt a Hercegre s megfenyegette, hogy ha nem az ő leányát veszi feleségül, útját szegi s soha nem találhat oda a Hercegnőhöz. A Herceg nem ijedt meg a csúf Boszorkánytól sőt alkut ajánlott Neki: a Boszorkány kérdezhet tőle bármit, s ha ő nem tudja a választ elveszi a lányát, ám ha megmondja a választ úgy szabadon kell engednie. Naudia elfogadta az ajánlatot, s ravaszul mosolygott. A kérdés a következő volt:

Mi az? Reggel négy lábon mászik,
délben két lábon jár,
este pedig három lábon botorkál.

A Herceg bizony megijedt egy pillanatra, hogy talán soha nem fogja megismerni Szerelmes Hercegnőt. Aztán újra és újra elismételte a találós kérdést:

- Reggel négy lábon mászik? Délben kettőn jár? Este pedig három lábon botorkál? Ez nem lehet más, mint az ember! Hisz míg kisgyermek, nem tud járni csak mászni, mikor felnő két lábon jár, s mikor megöregszik már csak bottal mendegél.

A Boszorkány mérhetetlen haragra gerjedt, s mérgében azonnal eltűnt a Herceg szeme elől. A furfangos Herceg már alig várta, hogy találkozhasson a Hercegnővel, ezért rövid pihenés után folytatta is útját. Még egy teljes napig mászott a Herceg fölfelé a hosszú sálon, mígnem elérte a Csodaszekrény legfelső polcát. Varázslatos látvány tárult elé. Egy hatalmas kert képe fogadta telis tele virágokkal és szebbnél szebb pillangókkal. A kismadár is ott ült az egyik ág szélén, s a Herceg láttán nagyon megörült. Azonnal a Hercegnő elé vezette a megfáradt vándort, aki ugyancsak elámult annak szépségétől. A Hercegnő ettől a pillanattól kezdve valóban Szerelmes Hercegnővé változott s boldogan éltek míg meg nem haltak.

"Ha tudod, mondd meg ki vagyok!?
Te nem ismersz csak egy árnyékot belőlem...egy darabot."

Nehéz megnyílni olyan ember előtt akit nem ismerek. Persze minden két emberen áll. Úgy gondolom, hogy van olyan ember aki nagyon hamar megtöri a falakat és szinte játék az egész... és persze vannak olyanok akik mellett ha megfeszülök sem tudok teljesen nyitott lenni. Mi lehet a két ember közti legfőbb különbség? Ha nem merem kiadni magam azt jelenti félek. Ha félek akkor van a másikban valami ami veszélyes lehet rám nézve... talán a legveszélyesebb dolog, ha érzem hogy az illetőt őszintén és szívből meg tudnám szeretni.