A HIBA

A szó hallatán mindenkinek keserűség, rossz emlékek, kínos helyzetek, megbánás vagy düh jut eszébe. Az biztos, hogy csupa negatív dolgot kapcsolunk a szóhoz...
Sokan sokféleképp látják a dolgot...

"Hibát elkövetni nem a gyengeség jele. Ha nem ismerjük be, hogy hibát követtünk el, az az igazi gyengeség."

Hangzik az idézet. S való igaz... de azzal, hogy belátjuk a hibát még nem teszünk jóvá semmit. Amit az ember megtesz, kimond...azt nem lehet végérvényesen visszacsinálni. Sajnos. Sajnos?? Vagy ez így jó? Lehet... lehet, hogy a hibák lényege nem is az, hogy felismerjük őket és megpróbáljuk őket jóvátenni, hanem, hogy tanuljunk belőlük, hogy legközelebb ne kövessük el őket.
Sokan mondják..okos ember a más kárán tanul... Na persze... nem nagyon adódott az életemben eddig olyan szituáció amit azért tanultam meg mert XY is elkövette. Szerintem mindenki a saját kárán tanul leginkább. De az is érdekes, hogyha elkövetek egy hibát és belátom, azzal próbálom nyugtatni magam, hogy biztos ez sem véletlen..."Ennek biztosan oka volt" :)
Mint mindennek ugyebár...
De elméletem számos kérdőjelet hagy azért maga után... Sok helyzetben felmerül a kérdés, hogy mi lett volna ha akkor nem hibázom??

Na ez az amit sohasem tudhatunk meg már! S talán nem is érdemes erre gondolni. Azt mondom próbáljuk meg mindig kihozni az adott helyzetből a legjobbat...legyünk megbocsátók és tudjunk bocsánatot kérni!

Ennyiről szól! ;)

Kedves Blogolvasóim! A téma amit most fogok fejtegetni nem épp mondható vidámnak, de nagyon kikívánkozik belőlem így hát kiadom... A héten teljesen véletlenül megnéztem 2 olyan filmet is aminek nagyon szomorú végkimenetele lett.

Az egyik az Édes november című romantikusnak induló film. Egy életvidám, boldog, önálló lányról szól, aki sok férfinak segít abban hogy megtalálják önmagukat az életben. Aztán egyszer csak beleszeret az egyik ilyen férfiba. Ez az illető egy munkamániás önző ember, de a lánnyal együtt töltött idő teljesen kifordítja ebből a sivár életből s élni kezd.... Aztán kiderül, hogy a lánynak mirigyrákja van és meg fog halni. A fiú rengeteg gyönyörű meglepetéssel készül a lánynak, kéri, hogy had maradjon vele, a lány azonban nem engedi ezt meg, elküldi a fiút. Nem akarja, hogy elesett, megtört, beteg emberként emlékezzen vissza rá... A másik film szintén arról szólt, hogy a főszereplő nő elveszíti élete párját egy balesetben... Amikor ilyen filmet nézek nagyon rossz érzés fog el. Az élet legtermészetesebb dolga a halál. Mindenkinek szembe kell ezzel néznie, hisz mindannyiunkat utoléri...előbb vagy utóbb. Ennek ellenére az emberek csak nagyon kis hányada tud szembenézni vele, sokan inkább nem gondolnak rá. Csak akkor tudatosul bennünk, hogy velünk is megtörténhet ha életünk párja, szülőnk, barátunk, nagyszülőnk vagy valamely ismerősünk meghal. Érdekes, hogy éljük mindennapi életünket, találkozunk szeretteinkkel és eszünkbe sem jut hogy talán holnap már semmi sem lesz a régi. Persze nem is kell ilyenre gondolni, de miért ne lehetne tudatosan úgy élni, hogy minél többet elraktározzunk a másikból? Azt gondolom, hogy sokkal jobban kellene figyelnünk egymásra. Sokszor telik el úgy hétvége, hogy itthon vagyok és nem is beszélgetek a szüleimmel vagy tesómmal...vagy csak pár szót. Ez nincs jól... Meg kell becsülni minden egyes pillanatot, annál is inkább mert nem mindenkinek adatik meg a család... Fontos hogy ha egyszer oda kerülünk, hogy el kell engednünk valakit aki nagyon fontos a számunkra, ne kelljen bánkódnunk azon, hogy mennyi időt elpazaroltunk valami másra ahelyett, hogy odafigyelve éltünk volna. Becsüljük meg az ÉLETet!

Barátokról Nr.2

Hétköznapias, már-már szürke bejegyzéseimet egy nem hétköznapi ismeretség bemutatásával folytatnám... Az illető akiről most írni fogok, ugyanis cseppet sem szürke, cseppet sem átlagos...ahogy a kapcsolatunk sem. :) Ha még nem találtátok volna ki, az én egyetlen lakótársnőmről Kingáról fog szólni ez a bejegyzés. ;)
Ha mindenki felkészült akkor kezdeném is...
:D

Amikor az első albérletünkben laktam 6 lánnyal...na ott kezdődött el minden. :P Az egyik akkori lakótársam Kriszti, felhívta Kingát és csaptak egy házibulit. Én épp mosogattam, amikor kijött a konyhába egy idegen lány...én köszöntem de rám sem vakkantott... na ő volt Kinga! :D
Ezt követően mivel az albérlet nem volt megfelelő (erről olvashattok a 2009 október körüli bejegyzéseimben) költözésre került a sor. Kriszti ajánlott egy abérletet, ami közel van a sulihoz és nem is drága ráadásul jófejek lakják... :D Hát megnéztük (Katussal együtt költöztünk, róla is sokat meséltem már a 2009-es bejegyzéseimben) ... S amikor megláttam, hogy ki lakik ott őszintén szólva rendesen meglepődtem. Kinga volt az teljes életnagyságban...eleinte furcsának tűnt és kicsit távolságtartónak, de aztán csak sikerült elbeszélgetnünk. Miután megmutatta a lakást (jobb híján) oda is költöztünk. Innentől kezdve egyre több időd töltöttünk együtt-lakáson kívül is... :) Egyre több lett a közös élmény, ezt csak tetőzte amikor eljött velem Ajkára és nálam aludt, na meg a születésnapom amikor szintén meglátogatott (s kiderült, hogy ismeri a legjobb barátnőmet Brigit). :) Aztán júniusban már közösen költöztünk tovább és máig együtt lakunk. :)
S hogy milyennek is látom őt. Szív-lélek a csaj és irtó jókat lehet vele beszélgetni. S amellett, hogy mindig tud naprakész tanáccsal és leoltásokkal szolgálni iszonyatosan ŐRÜLT! Soha nem fogja vissza magát ha együtt vagyunk és nincs TABU.... Ezt nagyon szeretem benne... Valójában sohasem veszekedtünk, kisebb nézeteltérésünk is talán csak egyszer volt.
Hangulatember. Ez sajna vagy nem sajna így van. Ha jó kedve van mindenkit ránt magával, ha rossz akkor igényli a csendet maga körül. :) Eltekintve attól hogy nagyszájú akarom mondani szókimondó ritkán beszél hülyeségeket! :D :D Najóó ezt én sem gondoltam komolyan... És akkor jöjjön az árny-oldala: Kinga agresszív... :S Sajnálom ha most mindenki kiábrándult... De így van. Ha épp olyanja van akkor csíp, harap és karmol. :P Sokszor mondtam már, hogy nézzünk neki valami édes kis szájkosarat vagy legalább egy kényszerzubbonyt... :D

Hihetetlen hogy mennyi különbözőek vagyunk mégis mennyire jól tudunk együtt élni... :P Persze, sok közös dolog is van bennünk de alapvetőleg teljesen más az ő és az én személyiségem. Én sokkal többet rágódok dolgokon, ő sok mindent félvállról vesz...nem aggódik. (vegyük csak a sulit példának) Vizsgák előtt állandóan bennem van h tuti megbukok...ő meg szinte hallom ahogy mondja: "Jajj Melissza mindig ötöst vagy négyest kapsz..." És így ennyivel elrendezett. :D
Najó a közös vizsgaidőszakaink is viccesek...pl a pszichológia vizsga amire együtt készültünk...sohasem felejtem el... :D Idén egy másik pszichós tárgyból ismét megpróbáltuk, de a sok kávé miatt kicsit meghaltam...így közös Gooffy nézés lett a vége... :D
Apropo mesék... szeretem, hogy szereti a meséket! :) Meg azt is szeretem, hogy ha egy kicsit iszik mindig egyből elmondja hogy mennyire szeret! :D Jahm és a csajos bulik... najó ezeket azért nem merem ide leírni... :P :D (Szerintem sokan úgyis tudják hogy mire célzok... :D )

Nem tudom mit hoz a jövő, mennyi ideig fogjuk még boldogítani egymást, de egy biztos. Ez alatt a 1,5 év alatt iszonyatosan megszerettem... :) És mondhatni biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig fog ez a kapcsolat bimbóóózni... :D :)

Azon tűnődtem ma, hogy vajon honnan tudhatjuk, hogy igazán ismerünk valakit. Onnan, hogy tudjuk, hogy adott kérdésre milyen választ fog adni? Vagy onnan, hogy tudjuk, mit miképp reagál majd? Esetleg ismerjük minden mozdulatát? Minden apró rezdülését? Vagy valójában sohasem tudjuk kiismerni egymást??
Lehet, hogy így van. Azt mondjuk egymásnak nap-mint nap, hogy "Jajj ugyanmár hisz ismerlek" s az egész egy nagy hülyeség?? Úgy gondolom, hogy minden embernek több arca van. Van amit mutat s van amit nem. Van aki csak idővel meri felfedni a másik arcát? S egyáltalán jó ötlet e felfedni magunkat? Nem lehet, hogy jobb ha egy kis részünket megtartjuk saját magunknak??
Ezer kérdés bújik ki a fejemből most hogy ezen tűnődök...

Én alapvetően egy nyílt típusnak látszom, könnyen ismerkedek és hamar kötök barátságokat...ez azonban csak egy oldalam. Van egy olyan részem is-és ezzel tisztában vagyok-amelyik nem, vagy csak keveseknek nyílik meg. Ezzel csak egy baj van. Mostanában gyakran előfordult, hogy amikor végre találtam olyan embert aki alkalmas rá, hogy teljes legyek előtte-később nagyon megbántott. Elgondolkoztam, hogy mi lehet ennek az oka? Mi a gond velem? Sokan mondják, hogy naív vagyok és könnyű ezzel visszaélni. Nem értek ezzel egyet. Tény és való, hogy sokszor másnak látom az embereket mint amilyenek, de ettől még látok!
Nem szeretem ha becsapnak és nem is akarom többé átélni. Ha valaki hazudik nekem annak soha nem felejtem el azt! És ez barátságban és kapcsolatban is igaz. Nincs visszaút!

Na de térjünk vissza az eredeti témához... Biztosan éreztél már olyat, amikor megismersz valakit, hogy mintha ezer éve ismernéd... Velem most először fordult elő. Hát mit ne mondjak fantasztikus érzés, hogy önmagad adhatod és semmit sem talál furcsának... Nem lehet tudni, hogy a másik valóban önmagát adja-e ez igaz de mit számít ez ha-bár nem tudsz róla semmit...de akarattól függetlenül bízol benne?? :)