Azon tűnődtem ma, hogy vajon honnan tudhatjuk, hogy igazán ismerünk valakit. Onnan, hogy tudjuk, hogy adott kérdésre milyen választ fog adni? Vagy onnan, hogy tudjuk, mit miképp reagál majd? Esetleg ismerjük minden mozdulatát? Minden apró rezdülését? Vagy valójában sohasem tudjuk kiismerni egymást??
Lehet, hogy így van. Azt mondjuk egymásnak nap-mint nap, hogy "Jajj ugyanmár hisz ismerlek" s az egész egy nagy hülyeség?? Úgy gondolom, hogy minden embernek több arca van. Van amit mutat s van amit nem. Van aki csak idővel meri felfedni a másik arcát? S egyáltalán jó ötlet e felfedni magunkat? Nem lehet, hogy jobb ha egy kis részünket megtartjuk saját magunknak??
Ezer kérdés bújik ki a fejemből most hogy ezen tűnődök...

Én alapvetően egy nyílt típusnak látszom, könnyen ismerkedek és hamar kötök barátságokat...ez azonban csak egy oldalam. Van egy olyan részem is-és ezzel tisztában vagyok-amelyik nem, vagy csak keveseknek nyílik meg. Ezzel csak egy baj van. Mostanában gyakran előfordult, hogy amikor végre találtam olyan embert aki alkalmas rá, hogy teljes legyek előtte-később nagyon megbántott. Elgondolkoztam, hogy mi lehet ennek az oka? Mi a gond velem? Sokan mondják, hogy naív vagyok és könnyű ezzel visszaélni. Nem értek ezzel egyet. Tény és való, hogy sokszor másnak látom az embereket mint amilyenek, de ettől még látok!
Nem szeretem ha becsapnak és nem is akarom többé átélni. Ha valaki hazudik nekem annak soha nem felejtem el azt! És ez barátságban és kapcsolatban is igaz. Nincs visszaút!

Na de térjünk vissza az eredeti témához... Biztosan éreztél már olyat, amikor megismersz valakit, hogy mintha ezer éve ismernéd... Velem most először fordult elő. Hát mit ne mondjak fantasztikus érzés, hogy önmagad adhatod és semmit sem talál furcsának... Nem lehet tudni, hogy a másik valóban önmagát adja-e ez igaz de mit számít ez ha-bár nem tudsz róla semmit...de akarattól függetlenül bízol benne?? :)